Azt mondják, mi vagyunk az y-generáció, a kapunyitásban szenvedők, a hunédszerek. Vajon minden huszonévesre igaz ez? Lehet-e általánosítani? Vagy csak a nagyvárosi, diplomás, esetleg "plázacica" stílusú nők vannak úgy az élettel, hogy még nem akarnak teljesen felnőni, és felelősséget vállani, mondjuk egy gyermekért?
Ha belegondolok, a Szex és New York szereplői a harmincas éveikre sem nőttek teljesen fel. Ha beszámítjuk azt a fáziskésést, amivel mi az amerikaikaktól le vagyunk maradva, akkor sem tartunk még ott, ahol ők tíz éve: hogy egy nő bátran felvállalhatja azt az életformát, amely neki a legtesthezállóbb. Mondjuk azt, hogy neki kényelmesebb bérelni egy lakást, mint gürizni azért, hogy megvehessen egyet, mert inkább cipőket gyűjt, vagy szabadúszóként tevékenykedni, ahelyett, hogy mindennap bejárjon dolgozni, vagy negyvenévesen is vállalni, hogy nem akar gyereket, inkább szabadon randizik és nem köti le magát senkivel. Mi, magyar nők azonban még mindig meg kell feleljünk a társadalom évszázados elvárásainak. Alig lépünk ki az iskola kapuján, már pontosan tudnunk kell, mivel akarunk foglalkozni, és alighogy megtaláljuk, amiben örömünket leljük, jön az újjabb "kötelesség": a házasság és a gyerek.
Felnőni nem akaró huszonévesek. Ezzel a fogalommal eddig csak különféle neves női magazinok hasábjain találkoztam, a való életben, vidéken legalábbis, még nem. Ezért mondtam, hogy lehet, csak egy bizonyos rétegnél jellemző ez a tendencia. Én mégis úgy érzem, hogy én magamra ismerek, ha elolvasom a diagnózist: még élni szeretnék, nem akarok mindig arra összpontosítani, hogy mit "kell" tennem, hanem, hogy mit akarok valójában. De vajon miért érzem magam egyedül ezzel? Az Elle, a Cosmo rendszeresen elém tárja a problémát, a valóság azonban ritkán igazol vissza. Körülöttem ugyanis minden harminc alatti nő tökéletesen elégedett a hagyományos szereposztással, és nem azon jár az esze, hogy miként valósíthanák meg mindazt, ami benne rejlik, hanem elég egy unalmas munka, majd gyes, majd megint az unalmas munka körforgása, mindaddig, míg a társadalom és a monotónia ki nem szipolyozza.
Most, még harminc alatt, úgy érzem, nincs minden veszve. Még van időm, hogy megmutassam, milyen vagyok, mit tudok és mennyit érek. Szeretnék minél többet megismerni a világból, szeretnék sokat utazni, élményeket, tapasztalatokat gyűjteni. De sajnos itt, a kicsi, eldugott városban, ahol élek, és a kevéske fizetésemből, amit keresek, nem tehetem meg. Vagyis, csak töredékét tudom megtenni. Arról álmodozom, hogy egyszer majd csak úgy, spontán, mikor gondolok egyet, felülök egy repülőre, és másfél óra múlva Rómában, vagy Párizsban szállok le. Körülnézek, magamba szívom a látványt, az érzéseket, a hangulatot. Estére már otthon vagyok, és valamilyen formában megosztom az emberekkel, amit aznap átéltem, egy újságcikk, egy blogbejegyzés, egy regény, vagy egy ruhakollekció, esetleg a saját kis kávézómban, egy új specialitás formájában.
De addig, amíg a körülmények nem engedik, hogy szó szerint elszálljak, marad az álmodozás. Az idő sajnos ellenem dolgozik: időközben férjhez mentem, és mostmár szembesülnöm kell az állandó kérdezősködéssel, mikor lesz már gyerekünk? A munkahely is kezd egyre jobban magába szippantani: többet vállalok, hogy többet keressek. Ezáltal kevesebb a szabad időm. Ezt a kevéske időt a háztartásnak kell szenteljem. A hétvége esetleg a pihenésé és a szórakozásé. De ha lenne gyerekem, még ennyi idő és pénz sem jutna arra, amire vágyom. Az anyaság csupa lemondás.
Tudom, hogy nagyon negatív a hozzáállásom, és borzasztóan egyedül érzem magam a gondolataimmal és a félelmeimmel. Azt is tudom, hogy sok szempontból szerencsés vagyok. Fiatal vagyok, egészséges, megvan mindenem, ami kell, nem nélkülözöm, a szerelmi életem is beteljesedett, de akkor miért ez a belső késztetés, hogy más irányba tereljem az életem, mint amerre az ár sodorni készül? A társadalom azt mondja: dolgozz, szülj gyerekeket, szolgáld ki a családod, teremtsd meg az otthonod. De a belső hang azt súgja: aknázd ki a képességeidet, merülj el azokban a dolgokban, amelyek érdekelnek, keresd az utat álmaid megvalósításához, és ne add fel egy pillanatig sem! Most még van időm, de ketyeg az óra, és el kell döntsem, melyik irányba haladjak. Vagy esetleg van köztes megoldás is? Talán igen, egy másik világban, ahol a társadalom elfogadóbb, a személyes szabadság nagyobb, és több a pozitív példa. A magazinok címlapján mosolygó gyönyörű modellek és színésznők, akiknek sikerült megvalósítaniuk önmagukat, közben boldog anyukák, de azért jótékonykodnak is, meg mindenra van idejük, sajnos elérhetetlen példaképek a számunkra. Felmerül tehát a kérdés: akkor hol keressük azt az ideált, ami elérhető és megvalósítható? A választ ezután is keresni fogom, és ha rábukkanok egy-egy nyomra, tájékoztatni foglak benneteket, kedves még-nem-harmincas sorstársnőim!
