A Senkiháziak olyan fiatalokról szól, akik az 1950-es évek bohém beat- nemzedékeként élik alkohol- és drogmámoros mindennapjaikat. A regény főszereplője, Leo Percepied, magát az írót, Jack Kerouac-ot testesíti meg, és szintén íróként tevékenykedik. A baráti társaság is csupa irodalomár művész, akik minden este összegyűlnek egy füstös lebujban, és a kábítószerek hatása alatt beszélik meg a véleményeiket, gondolataikat, közben teljesen kiütik magukat. Reggel nagy nehezen magukhoz térnek, tengődnek szűkös albérletükben, írnak egy-két oldalt, majd este minden folytatódik tovább.

   Számomra a legszembetűnőbb az, hogy ezeknek a fiataloknak teljesen a nyakukba szakadt a szabadság és azt tesznek, amit akarnak. Valahogy úgy alakítják az életüket, hogy ne legyenek kötöttségeik. Ez jó is, hiszen ki ne szeretne néha úgy élni, hogy ne kelljen minden nap a munkahelyen a főnöknek megfelelni, határidőkre teljesíteni a feladatokat, és keményen hajtani, hogy mindez holnap is ugyanígy legyen? A regénybeli fiatalok élete viszont ennek szöges ellentéte, mégis, a szabadságot és az alkotó életmódot miért kell feltétlenül végigkísérje a drog és az alkohol? Persze tudom, hogy a bohém életvitelhez a történelem során mindig hozzátartozott a drog és a mámor...Ami pedig a szerelmet illeti, tetszik, hogy a férfiak és a nők egyenlő jogokkal rendelkeznek. Leo szerlme, Mardou, a félig néger, félig indián lány roppant szerény körülmények között ugyan, de nagykanállal falja az életet és a férfiakat. Részt vesz a társasági életben, és senki sem kérdőjelezi meg ottlétét. Ugyanolyan szabad, mint a társaság férfi tagjai. Azt tesz, amit akar, azzal folytat viszonyt, akivel éppen akar. Ráadásul elfogadják olyannak, amilyen, egy kissé flúgos spinének. Sőt, Leo épp ezért habarodik bele. Így ír róla:

"Mert most már akarom Mardou-t(...), elnézem, ahogy ott áll fekete bársonynadrágjában, zsebre dugott kézzel, soványan, görnyedten, szájábó cigi lóg, füst bondorodik, hátul rövidre vágott, fekete hajacskája finoman simára fésülve, a rúzsa, világosbarna bőre, sötét szeme, a kiugró járomcsontján játszó árnyékok, az orra, az állától a nyakáig futó puha vonal, apró ádámcsutkája, olyan isteni, dögös, klassz, modern, új, olyan elérhetetlen nyomorult bő gatyás önmagam számára-".

  Mardou annak ellenére, hogy egy szegény lány, nincs semmije, mégis, olyan, mint egy stílusikon a maga korában. Benne van minden, ami a modern, független nőt megtestesíti. A Leo és Mardou szerelme igaz rövid, de intenzív és teljes: zenét hallgatnak, olvasnak, beszélgetnek, felfedezik egymás testét és lelkét. Közben úgy éreztem, hogy igaz, hogy nem a helyes úton járnak, mégis, minden hibájukkal együtt elfogadják egymást, és a társadalom konvencióira fittyet hányva élik azt az életetformát, amit saját maguk választottak.