Szégyenkezve kell bevallanom, hónapok óta nem olvastam ki egyetlen könyvet sem. Mostanában mintha belesüppedtem volna a semmittevés, az unalomig ismételt cselekvések monotóniájába. Ha olvastam is, csakis divatmagazinokat vettem a kezembe. Sekélyesen hangzik, ugye?
De mivel kivirulni látszott a természet, két hete erőt vettem magamon, kiléptem a szokásos munkábamenet-hazamenés mókuskerekéből, és besétáltam a könyvtárba. Szégyelltem ugyan, hogy már fél éve ültem két darab könyvön, és az idei tagsági díjamat sem fizettem be, de hála az emberek csekény olvasási kedvének, még az olyan szétszórt tagokat sem mocskolják le, mint én.
Mikor könyvtárba megyek, majdnem egy óráig bolyongok a polcok közt, míg kiválasztok két könyvet. Régebben mindig a szentimentális, barokk vagy viktoriánus korok regényei voltak a kedvenceim, de az egyetem óta radikálisan megváltozott az ízlésem. Új filozófiám: fecseg a felszín, hallgat a mély. Vagyis sokkal jobban lekötnek azok az írások, amelyek nem akarnak többet mondani, mint amik valójában. Inkább legyen tömör, de ironikus. Leginkább a női lét kérdései mozgatják meg a gondolataimat. Bizonyára, mert én is nő vagyok, és keresem a bennem rejlő lehetőségeket. Szinte már megszállottan. Úgyhogy irány a fotel Joyce Maynard életrajzi regényével, melynek címe, Otthon a világban.
