Tegnap, március 29.-én volt 125 éve, hogy megszületett a csodálatos író és költő, Kosztolányi Dezső. Már a gimiben is nagy kedvencem volt.
Nagyon sok írása áll közel a szívemhez, de ha nosztalgiázni szeretnék, kissé morbid módon a Szegény kisgyerek panaszai közül az Én öngyilkos leszek jut eszembe. Vajon ki ne érezte volna, hogy makacsságból, dacból öngyilkos akar lenni, mert valaki görbe szemmel nézett rá? A gyerekes dac, hogy eltűnni, meghalni, hogy AKKOR majd hiányozni fogok, és megbánják majd, hogy ÚGY beszéltek velem! Persze az egész nevetséges, mert ugye, egy kisgyereknek ritkán gondterhelt az élete. De mégis, mindannyiónkban ott lakozik egy időnként morcos kisgyerek, akinek néha bizony elege van a világból. Íme a vers:
Én öngyilkos leszek... |  |  |
Én öngyilkos leszek...
mondom kesergőn.
Csak nézzen rám valaki görbe szemmel,
úgy felkötöm magam a városerdőn,
vagy revolverrel, mint sok más nagyember.
Akkor aztán sírhatnak miattam,
leragadt szemmel, sárgán, mélyen alszom,
rózsák között, kék fátyolokban arcom,
s ha hívnak is, nem szólok sohatöbbé.
Az ostorom, csigám örökli öcskös,
a bélyegkönyvet valami közömbös,
a kisszínházam a kicsi hugom,
vagy egy parasztfiúcska, mit tudom.
Úgy elmegyek, hogy aztán sose látnak.
Csak kiskabátom kérdi reggel: hol van?
Úgy itt hagyom ezt az egész világot,
amelybe annyit, ah annyit csalódtam.
"Szegény fiú" mondják majd hangtalan,
"egy pici angyal felrepült az égbe",
s egyszerre roppant sajnálom magam,
s én is szepegve suttogom: "Szegényke"...
